szösszen

a többit hnap

Merről is folyik akkor valójában a Duna? Balról-jobbra? Jobbról-balra? Esetleg mögülem elém, vagy ellenbe s utánam?

Tudom, tudom: minden csak viszonyítás kérdése..

Perspektívaváltás: élükre állnak a kockák és felértékelődnek a helyzetek.

A minap a folyóparton egy stégen üldögélve, lábamat a vízbe lógatva próbáltam megállapítani a nagy Honnan-Hovát... Nem jutottam dűlőre. Ugyanis épp akkor, amikor már majdnem teljesen biztos voltam a válaszban, megláttam Buda utolsó hős szerelmesét a hídon, amint átköltözik Pestre. Inkább cihelődésnek nevezném csekély mennyiségű poggyászának mozgatását, mint költözésnek...

Sok valótlan csomag, üresen zörgő dobozok... Két semmitmondó szempár. Vagy inkább: sokmindent, de valójában semmit! Messziről nézve úgy látom,hogy megtört, csalódott, kissé spleenes.... Színházi távcsövemet segítségül kérve viszont tökéletesen kiveszem a dacosságot, a világ hibáztatását a messzi ábrándomból. Döjfös ez a szerelmes!

Kislánykorom emlékkönyvének egyik első oldaláról küldenék most egy hídavató, a hőst temető kis rímet: Mosolygó kis tündér/ Nevető kis HAMIS/ Minek neked emlék/ Hisz az vagy magad is!/

Körülöttem fiú cicák és cicafiúk tűzijátékot lőttek a napba, ami inkább egy égbe lövellő spermarengetegnek hatott, mint bármi másnak. Nem tudom, mi égette ki aznap a szemem.

Micsoda csinnadrattát csapott ez a sok macska a búcsúztató alkalmából! Macskazaj! Véget nem érő eszeveszett miákolás. Holnap meg ismét köszönthetjük majd a macskajajt.

Ints szépen pát!

hol is tartottam?
igen: 133 napja nem ettem gorgonzolat. nem is ertem, hogy birtam eddig nelkule... nem ertem, hogy birom azota nelkule..
nemsokara nyugszom en is, nem felek
mulik
szerelem
szerelmem
szeretkezes
szex

,

,

,

.

az eperfarol lehullo konnycseppek feketere festik a delibabban vizesen hullamzo aszfaltot
latomas lesz az igazi is
minden, ami boldogga tehetne, csak az agyam jateka
lattat
elkepzelt hallomas lesz az igazi hangja is
kiszagoltam mindent egy nalam felejtett ruhadarabbol, uresre szivtam az ertekes rongyot
rongyosra cafatolt szivemet
epres az ajkam
uresen vagyok igazan teljes
a belso uressegemet a kulvilag nyomasztasa erezteti teljesnek
feszit a kongo semmi
ezt is csak azt hiszem
ime a nyomaskulonbseg
felhoket tancoltatok korozve az ujjammal, csavarodnak is, mintha csak a fusttel jatszanek
osszetancolnak a zsalu resein beszurodo napfennyel
csak egyutt kompozicio, kulon-kulon jelentektelen
alacsony kaloriatartalmu felhok
magasra felhelyezett lec
merce
etalon
a tobbit elteszem talonba, odaadom majd valakinek jutalomba

4 napja konstansan kínoz a valós fizikai fájdalom, ebből kifolyólag nem tudok ezen fájdalmon kívül másra, pl. az érzéseimre figyelni... (végre, beköszönt az érzéketlenség, mióta vártam). Nehéz lesz így helyzetjelenteni...

A diagnózis: gyulladt mellhártya, kissé szentimentálisan: szakadozó szív. Az ég bederült én pedig kiborultam. Végérvényesen... Elhajlottak a fák és úgy is maradtak sikítva-hajolva.

Két évvel ezelőtt a petróleumlámpa fényében a világ egyik legboldogabb embere voltam éppen. Azazello mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Szép vagy Szilvia” istenem, de szép is volt, milyen gyönyörédes. S bár félve, ámde mégis olyan elementáris erővel faltuk fel egymást a hullócsillagok áradatában, hogy nem volt mit kívánnunk, megvolt mindenünk ott akkor pőrén, védtelen...

Négy hónapja Azazello rámtette a telefont és elvágta a telefonzsinórt, de minimum kihúzta a falból. A búcsúmondat: „egy patkány vagy!” keserédes, kesersavanyú....

Azóta annyi kérdés fogant meg bennem. Igaz volt egyáltalán, hogy szépnek látott? Vagy ez az átlagos becserkésző duma? Mi volt kamu és mi nem, kit szerettem, mit szerettem valójában?

Végezetül az elmúlt egy hónapban szösszent szösszenések, mint már mondtam, most nem érzek semmit, csak fájdalmat.... Nem-trendiséget kerülendő: én is fotóztam tükörbe magam okostelefonnal pucsitva csücsörítve ribancosan, mert úgy kell, nemdebár?

„Marcell,

üresen cseng már minden hozzád intézett mondatom. Számomra pedig igencsak para a sok semmitmondó frázis. Késel, mint mindig. Már egy ideje meg sem érkezel. Nem is vagy jövésben. Biztos valahol elakadtál egy megszakadt gondolatmenetben- kifut a rizs.....

Nehéz nélküled álmodni. Mindjárt máj.28-a. Úgy vártam, most meg rettegek tőle.

Most már biztos mindjárt itt vagy....” 2013-05-06

szép dolog az önsajnálat, sokáig el lehet benne dagonyázni

pár napja eszembe juttatta egy kvázi barátom – akivel egy ideje össze-összeakadnak poros útjaink- milyen is voltam akkor, amikor először találkoztunk. utólag visszagondolva szeretem az akkori énemet. bizony megint előjön: az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, mint aki most vagyok. és bizony ezúttal válaszoltam is magamnak keserédes tűnődésemre: ne felejts el az lenni, akinek szeretted magad!

„szólj, gondolj, tégy jót és minden gondolat, szó és tett tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád”  -/Exupéry/

valahogy nekem mindig sikerül eltörnöm a tükrömet a nagy igyekvésben, nem kéne annyira rágörcsölni a jóakarásra, pont a fonákot kapja mindenki –akaratom ellenére a mosolyból grimasz lesz

akkora napszemcsim van, hogy még Laura is elirigyelné tőlem: nincs az a szétsírt arc, amit el ne takarna

„magam vagyok

nagyon

kicsordul a könnyem

hagyom” /Tóth Árpád/

„A magány újra mellém ül” és kurvára élvezem

„éhes pupillákkal vállamra ördög ül

ballal elpöckölöm, az élet jobb híján: egyedül”

„valamiben hinni kell, akkor is, ha nem felel,

melléd ül és koccint veled az isten..”

ó, te magányos uram atyám! inkább egyedül, minthogy kitegyem magamat a sebezhetőségnek?! azt hiszem, igen...

olyan naivakéntl szoktam rádöbbenni arra, hogy a nagy Ők összemennek... sok-sok kicsiő.... bár lennék valakinek legalább egy ékezet

la cornice = képkeret

érzelemmentesnek de jó lenne lenni, áhítom.... az érzelmek csak fájnak

„a világ összes kincséért se cserélném el azt a gyönyört, amit a kínjaim okoznak nekem”

az évek folyásával egyre csak gyülemlik a sok fájdalom, nem szabadna, hogy elvegye az öröm helyét

kínos hasgörcs, ez vagyok én, nem több

Tibu is megmondta hétfőn, hiába takarít, hiába szeret, hiába rendes, hiába főz, valamiért mégsem kell.

Köszi Tibu, azóta én is tudom, hogy semmit nem érek plus skilljeimmel. Mondjuk ezt tudhatnám már 5 éve. Tényleg: egy éve ilyenkor az újexnek sírtam, hogy 5 éve jöttem össze a régiexxel. na, induljunk a következő exért

Laurának valóban igaza volt akkor, amikor kisírt szemeit napszemüveg mögé rejtette. Csakhogy éjszaka eléggé árulkodó jel a takarás ezen változata, nem mellesleg kiszökik a siralom a keret alól és könnycsepp csöppen a dekoltázsba, majd ível alább.... 

Legalább sötétkor nem látszik az ég kékje, ami pont olyan színű mint a két szomorú szembogár. Tudtuk, hogy csak ez marad, mégis szép időben olyan, mintha az egész világom az ő szemében úszna...

és most úgy érzem, nála maradt az utolsó darabom belőlem, amit nagyon félve hagytam magamból kitépni

düh.... mérhetetlen harag

még sírni is elfelejtettem, csak a számat rágom hasztalan, mindig belefutok a nagy beverősökbe, az istenit neki!

Kurva felfújt lufik, kidurran (ahogy nekem is durrant elég hamar, aztán mégis leszartam, mert szeretni akartam) aztán nincs mögötte semmi.

Álnok képmutatók, RINGYÓ!!! Ja, sajna ringyónak épp megfelelt.

Miért kell engem, vagy bárki mást átvágni a palánkon? Cuccos köcsög

Na, akkor most inkább nézem egy kicsit messzebbről magam.

 annyira unom már, hogy mindenki szép, hogy mindenki sudár, vidám, vitális, boldog csak én nem. mindenki bulizni jár, mindenki szórja a pénzt, mindenki a mellére tetoválja az összes közös képet a barátaival, el se' fér egy mellyen.... ráadásul az összesnek megvolt már az a péló, akit momentán szeretni igyekszem, csak előttem tolong ez a sok tökéletes picsa és vigyorog rám a playboy címlapjáról, hogy én úgyse vagyok olyan

annyira unom már ezt a meleget, melynek köszönhetően egyazon időben könnyeket izzadok és verejték csordul ki a szememből

bár tudnám, mi is az, ami ennyire mardos/basztat! közelednek felém a frissen megköszörült nylon-húrok, félek, inkább ne is lenne semmi

olyan egyszerű előredobott vállakkal némán egy pontra meredni, nem gondolni semmire, csak életlenítgetni a képet

bocs, megkukultam, elhagy az erő

virágot mégis én kapok a tökéletesektől, nem pedig ti

 Tegnap sötétedés után tonnányi béklyókkal a lábamon és egy-egy csíkos, pilácsokkal kecsegtető lampionnal a kezemben beröppentem a metróalagútba. Fényforrásaimat hamar eldobtam magamtól, ugyanis elődeim már füzérekben fellógatva hagytak lent nekem párezer darabot a cikázásra. Sok alámerülő felmenő, akik mind ugyanazt keresték odalent, mint én. De mit is? Perdültem, fordultam és nem zavart, hogy levegő helyett csak sejtelmet szívhatok magamba. Kitűztem célnak a nihilt, mely ezáltal egy komplett darts táblává fejlődött. Szóval ilyen is van: fejlődő semmi. Sok semmi, még több semmi, rengeteg semmi, akkor most tényleg nincs a nincs, vagy kell, hogy legyen a nincs?! Lineárisan cirkuláris tömkeleg, amit lényem vákuumként sikíttat felém, de nem tudom felfogni és ezért beleesem az áramlatba, én is csak egy vagyok a költöző madárrajban. A tölcsér végén kipattanván pedig egy következő tölcsér végéhez érkezem, megállás nélkül csak egy-egy újabb utolsó előtti momentumnál vagyok. Vissza, vissza és ismét visszazuhanok, de a deja vu érzés bizton elmarad: semmi sem soha már. Nincs más hátra: nyalj csak bele a rutinos reménykedésbe és ízlelgesd saját nyomorod zománcozott, önkezed által festett manufaktumjait és emlékezz majd mindig azokra az egész estés keserű –mégis kecsegtető- reménnyel teli várakozásokra, a sok feleslegesesen elvert szívdobbanásra, valahányszor bekopogtak hozzád, de a kilincset nem az a kéz ragadta meg, akinek kellett volna. Lohad a lélek, de szarvát nem szegik…

 Egy évvel ezelőtt a következő sorokat vetettem monitorra:

"Megtanultam egyedül lenni.. 

Megtanultam, hogyan legyek boldog egyedül: 
boldog vagyok, ha süt a nap és a hajamat táncba hívja a szél;
boldog vagyok, ha céltalanul bolyonghatok és nézhetem a többi embert, aki rohan ugyancsak céltalan; 
boldog vagyok, ha fényképezhetek,
boldog vagyok, ha főzhetek/süthetek valami finomat a szeretteimnek
boldog vagyok, ha utazom és nézem a horizontból felbukkanó új világot, 
boldog vagyok, ha jó zene szól, ha egy jó könyvet olvasok, 
boldog vagyok, ha vezethetek, ha felhív egy barátom, ha múzeumokban barangolhatok, ha délután egy jó sör mellett elgondolkozom azon, milyen 
BOLDOGTALAN is a lét; és 
boldog vagyok, akkor is, ha nincs okom a boldogságra...

Ehhez a boldogsághoz pedig nincs szükségem másra önmagamon kívül.... Önellátó-önboldogító ember??"

Bizony ezidáig boldogan bolyongtam magamban, de egyszer csak mellém lépett valaki, akit csakis az ördög küldhetett (bár szeméből nem látszik) és észrevétlenül megfogta a kezemet. Mire észbe kaptam, már ösztönből visszaszorítottam, miközben összeszorított fogakkal próbáltam megakadályozni, hogy még egyszer elkapja pillantásom; tudtam, attól fogva lekerülnék a by pass-ról. Minden ugyanolyan, csak egészen más; micsoda nem várt fordulat is ez: megosztani mással a boldogságod, kockáztatva sebezhetetlenségedet, a biztos magányt, az ámítást, hogy egymagad vagy az egész. Nem szól, csak csöndes kísérőként mellém szegődve néz. 

Néha még kacsint is...

 Ime, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van. 

Ime, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van

 Hogy tud egy ? ennyire lázba hozni, hogy a francba?!?!?! Még mindig olyan szemét köcsög, amilyennek szeretem, nála stabilabb még az esthajnalcsillag sem lehet az égen....

Pedig már épp kiment a szívemből az érzés, most meg pumpál megint és rémesen jót álmatlankodtam az éjjel és annyira jó gondolni rá....

Node, tovább-kell-lépni!!!!

Ennyi

Mert, ha egyszer valakit a szívedbe zársz, az ott is marad, akkor is, ha te nem szeretnéd. S bár mostanság gyakran álmodsz exekkel, egyik sem kavar fel és zavar a nap folyamán annyira, mint amikor a szeretetre nem méltó, ám mégis -dacolva mindennel és mindenkivel- magadban szeretett hím a fáma. Mert magadnak sem szeretnéd bevallani, milyen jó is, még ha csak a képzeletedben is viszontlátni.... Noha, feledteted holmi ityegő-fityegő tagokkal, elfelejteni nem egyszerű, főleg, ha nem is akarod, mert méltónak tartottad egyszer arra, hogy feltétel nélkül megszeresd és ez így lesz akkor is, ha a világ egyszer véget ér. Blokkolt és az érzelmeidet azóta is tudja még olykor-olykor blokkolni..

De nicsak, fogytam 5-6 kilót, kivasalom a hajam, vakolat smink, hosszú köröm (már-már karom), meghalsz parfüm és én is alig hittem el, de érdeklek még másokat... Fő a külsőség, röhej... Gergő 3. is dícsérgette az állítólagos XP-m... :) Miért hagytam magam eddig blokkolni?! Mert szeretted, azért!!! És végre, senki nem üldözi el mellőlem még a nyaligátorokat sem, akik persze nem szeretnék tudni, hogy mi van a fejemben, de ez nem is baj.

Valaki itt van a fejemben......

Napok óta Jim Morrison ezen mondata cseng a fülemben. Nem vetette meg az LSD-s trippeket, sőt egészen pontosan L.S. Dénes pettyintette fejére a gyíkok koronáját; azóta napi fitymaszűkületes problémáit is megoldja egy laza vedléssel. S bizony, ő is átköltözött az Isolára, ahol a társadalom valamennyi tagjának kötelező napi rendszerességgel valamilyen drogot fogyasztani. Először furcsállottam, hogy működhet mégis minden olyan nagyszerűen, plusz még az emberek boldogok is. Az Isola egy olyan hely, ahol azok a dolgok, amiket úgy diagnosztizálunk, hogy JÓ, nem számítanak társadalmilag elítélendőnek. Élvezik a jót és mégis tudják, hogy mik a napi teendőik. Elég HALU.....

 Megdöbbentő, hogy mennyire nem aggaszt már a jelentéktelenség... Talán még könnyít is a lelkemen (hogy min?!), hogy úgyse számítok és ezáltal nem számít a fejem felett gyülekező szarkupac sem.... Egy éve még beleszédültem a csillagok fürkészésébe, tudván, hogy a világ diktátorainak legvéresebb cselekedetei sem bírnak nagyobb súllyal, mint egy porszem, ha a viszonyítási alap a VILÁGMINDENSÉG!!!! Hol vagyok én ehhez képest?! Szerencsére B már tavaly is azzal vigasztalt, hogy majd megunom az agyalást; de nem ám meguntam, hanem nagyapám egyik utolsó tiszta pillanatában feltett kérdése hozta meg nekem az üdvözülést. A kérdés pedig így hangzott: mi van a világűr után?..... Hehe, tényleg: olyannyira jelentéktelen vagyok, hogy nem láttam túl a kis világűrömön... Azóta Papát elnyelte a cet, Jónással jól megvitathatnak mindent. Én pedig már nem tudok gyenge lenni, hiába próbálok, a folyós lelkem egy része egyre szilárdabb halmazállapotot ölt, amely hőmérséklet csökkenés miatt következhet be -asszem. Épp szublimációra készül, hiszen minden anyag el tud szublimálni, csak megfelelő nyomás kell hozzá, ugyebár.... Nna, tessék, nyomkodjatok csak!!!

 Az ominózus légyott a platón zajlott le. Régóta először nem kívántam gyengeségemet leplezni, ezért ráhajtottam az idegen vállára a fejem és arra kértem, karoljon át. A nagy zaj közepette nem volt szükség másra, minthogy érezzem, nem vagyok annyira magamban, mint pár órával azelőtt egy hideg, szuterén cellában, ahol elöntötte agyamat az adrenalin és szökésem után még két napig nem is szívódott fel belőle. Furcsa kontrasztban állt a forrón izzó testem a hideg, sötét falakkal. Akkor sem féltem, engem is meglepett a higgadtságom és az, hogy tudok nem gondolni semmire.  Az sem érdekel, ha most ez lesz az utolsó éjszakám! Ó, te keserű-édes idilli nihil, ugyebár! Ilyesfajta és hasonló lényegtelen gondolatokat dobáltam le magamból a leálló sávba. Csak csókolj úgy, mintha utoljára tehetnéd és ölelj addig, amíg véget nem ér az utunk! Ne kérdezd, ki vagyok, honnan, hová, csak értékeld a létemet, mert többet úgysem kaphatsz belőlem! Tudatom nem adom, szívem már nem dobog, a testem pedig értéktelen; mégis mit jelent akkor az, hogy kellek neked??? Mi kell? Minek? Mindegy, zavarjuk le gyorsan egymást, de vigyázva arra, hogy egyikünkből se szakítsunk ki még egy parányi darabkát se!

Annyira

szeretnélek csak még egyszer

Ártatlan szemekkel

Úgy látni, mint ahogy

A legelső alkalom

Láttalak:

Hódítónak-bódítónak

Mindenhatónak

"és, jól  vagy, Szilvia?"

konkrétan leblokkoltam, ugyanis erre a howdoyoudo-ra nem ildomos az "igen jól"-on kívül bármit is válaszolni.... emiatt nagyjából először az életben nem tudtam megszólalni, mert nem vagyok jól

minden egész eltörött és álmomban soha nem láttam még senkinek az arcát... hurrá, egyet már látok, végre felriadok álmomból, végre még mindig egyedül fürkészem az eget, végre folyton a sírás fojtogat, de végre december 22-e óta nem sírtam és végre semmi sincs végre nihil vagyok az űrön is túl és végre még mindig nem látja senki, hogy haldoklom, mert ugyebár nevetek és mindig vigyorgok, végre erős vagyok, mint egy vár és végre végre végre VÉGRE....

Azazello, vége lesz ennek valaha is?

nem kéne már végre kihúzni a dugót és kimászni a fájdalmas szerelem fürdőjéből?!?!?!

mikor folyik már el az összes víz??? mikor nem fog minden daltól, képtől, hírtől és gondolattól csak fokozódni a könnycstornám kapacitása, na, ezt mondja meg valaki!!!

egy jó tanácsot kaptam: hívjam a szerelőt, mert egyedül ugyebár nem szerelem

dühít a tehetetlenségem és az ostobaságom, dühít, hogy ÉRZEK

nna, itt egy újabb jó tipp: lépj már végre tovább!

a kérdés, hogy tudok-e, vagy még inkább áztassam magam egy kicsit? a fürdősó legalább halucinogén...

és a futásnál is mindig van kire gondolni, futottam már így is eleget -utána-

fáj

A lövészárokban térdepelve eszembe jut a nap, amikor harcba indultam. Sajnos nem tudom hibátlanul felidézni az emléket, gyakran megzavar az arcomba fröccsenő sár, a puskaropogás és a bajtársam derékban félbeszakadt teste. Szemével még mindig engem néz, tőlem várja a csodát, amit meg is adtam neki azzal, hogy sok év után először az „isten” szó hagyta el a számat. Szóval nekivágtam annak idején, annak reményében, hogy máshol nem kell elviselnem magamat. Útra keltem, hogy újra megtanuljak élni és azért, hogy ne kelljen több csekket befizetnem és több csöpögést hallanom a csapból. Minden egyes csöppenet felért egy-egy golyóstollal a kutacsomban, jóapám is megmondta: jól vésd az agyadba!!! Kösz, apu, neked is sokat köszönhetek a hieroglifákon kívül az elülső lebenyemben…

Nota bene

Naja, a nóta is csak úgy jó, ha bene…

Tehát emlékképek, nosztalgikus pillanatok, az ölelés hiánya. De nem adom fel, küzdök, amíg nem ölel minden nap a koporsó…

ma se' kapsz semmit...... akkor lépés in-dul!

kontra

  rekontra

    szubkontra

       molkontra

          Fedák Sári

              kakasülő

                 Bazd meg anyád