szösszen

 Tegnap sötétedés után tonnányi béklyókkal a lábamon és egy-egy csíkos, pilácsokkal kecsegtető lampionnal a kezemben beröppentem a metróalagútba. Fényforrásaimat hamar eldobtam magamtól, ugyanis elődeim már füzérekben fellógatva hagytak lent nekem párezer darabot a cikázásra. Sok alámerülő felmenő, akik mind ugyanazt keresték odalent, mint én. De mit is? Perdültem, fordultam és nem zavart, hogy levegő helyett csak sejtelmet szívhatok magamba. Kitűztem célnak a nihilt, mely ezáltal egy komplett darts táblává fejlődött. Szóval ilyen is van: fejlődő semmi. Sok semmi, még több semmi, rengeteg semmi, akkor most tényleg nincs a nincs, vagy kell, hogy legyen a nincs?! Lineárisan cirkuláris tömkeleg, amit lényem vákuumként sikíttat felém, de nem tudom felfogni és ezért beleesem az áramlatba, én is csak egy vagyok a költöző madárrajban. A tölcsér végén kipattanván pedig egy következő tölcsér végéhez érkezem, megállás nélkül csak egy-egy újabb utolsó előtti momentumnál vagyok. Vissza, vissza és ismét visszazuhanok, de a deja vu érzés bizton elmarad: semmi sem soha már. Nincs más hátra: nyalj csak bele a rutinos reménykedésbe és ízlelgesd saját nyomorod zománcozott, önkezed által festett manufaktumjait és emlékezz majd mindig azokra az egész estés keserű –mégis kecsegtető- reménnyel teli várakozásokra, a sok feleslegesesen elvert szívdobbanásra, valahányszor bekopogtak hozzád, de a kilincset nem az a kéz ragadta meg, akinek kellett volna. Lohad a lélek, de szarvát nem szegik…