szösszen

 Az ominózus légyott a platón zajlott le. Régóta először nem kívántam gyengeségemet leplezni, ezért ráhajtottam az idegen vállára a fejem és arra kértem, karoljon át. A nagy zaj közepette nem volt szükség másra, minthogy érezzem, nem vagyok annyira magamban, mint pár órával azelőtt egy hideg, szuterén cellában, ahol elöntötte agyamat az adrenalin és szökésem után még két napig nem is szívódott fel belőle. Furcsa kontrasztban állt a forrón izzó testem a hideg, sötét falakkal. Akkor sem féltem, engem is meglepett a higgadtságom és az, hogy tudok nem gondolni semmire.  Az sem érdekel, ha most ez lesz az utolsó éjszakám! Ó, te keserű-édes idilli nihil, ugyebár! Ilyesfajta és hasonló lényegtelen gondolatokat dobáltam le magamból a leálló sávba. Csak csókolj úgy, mintha utoljára tehetnéd és ölelj addig, amíg véget nem ér az utunk! Ne kérdezd, ki vagyok, honnan, hová, csak értékeld a létemet, mert többet úgysem kaphatsz belőlem! Tudatom nem adom, szívem már nem dobog, a testem pedig értéktelen; mégis mit jelent akkor az, hogy kellek neked??? Mi kell? Minek? Mindegy, zavarjuk le gyorsan egymást, de vigyázva arra, hogy egyikünkből se szakítsunk ki még egy parányi darabkát se!