4 napja konstansan kínoz a valós fizikai fájdalom, ebből kifolyólag nem tudok ezen fájdalmon kívül másra, pl. az érzéseimre figyelni... (végre, beköszönt az érzéketlenség, mióta vártam). Nehéz lesz így helyzetjelenteni...
A diagnózis: gyulladt mellhártya, kissé szentimentálisan: szakadozó szív. Az ég bederült én pedig kiborultam. Végérvényesen... Elhajlottak a fák és úgy is maradtak sikítva-hajolva.
Két évvel ezelőtt a petróleumlámpa fényében a világ egyik legboldogabb embere voltam éppen. Azazello mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Szép vagy Szilvia” istenem, de szép is volt, milyen gyönyörédes. S bár félve, ámde mégis olyan elementáris erővel faltuk fel egymást a hullócsillagok áradatában, hogy nem volt mit kívánnunk, megvolt mindenünk ott akkor pőrén, védtelen...
Négy hónapja Azazello rámtette a telefont és elvágta a telefonzsinórt, de minimum kihúzta a falból. A búcsúmondat: „egy patkány vagy!” keserédes, kesersavanyú....
Azóta annyi kérdés fogant meg bennem. Igaz volt egyáltalán, hogy szépnek látott? Vagy ez az átlagos becserkésző duma? Mi volt kamu és mi nem, kit szerettem, mit szerettem valójában?
Végezetül az elmúlt egy hónapban szösszent szösszenések, mint már mondtam, most nem érzek semmit, csak fájdalmat.... Nem-trendiséget kerülendő: én is fotóztam tükörbe magam okostelefonnal pucsitva csücsörítve ribancosan, mert úgy kell, nemdebár?
„Marcell,
üresen cseng már minden hozzád intézett mondatom. Számomra pedig igencsak para a sok semmitmondó frázis. Késel, mint mindig. Már egy ideje meg sem érkezel. Nem is vagy jövésben. Biztos valahol elakadtál egy megszakadt gondolatmenetben- kifut a rizs.....
Nehéz nélküled álmodni. Mindjárt máj.28-a. Úgy vártam, most meg rettegek tőle.
Most már biztos mindjárt itt vagy....” 2013-05-06
