szösszen

A minap majdnem lejöttem az életről, de egy szalagkorlát megfogott. A lelkem kikóborolt, míg én odabent hesszöltem. 3+1 leállósávot beterítő személyiség lettem. Illanékony lelkem tőlem legtávolabb, a leállósáv szélén egy megszaggatott könyvre bukkant. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen…

pedig halott is lehetnék szombat óta miért nem? miért, ha igen? emlékszem mindenre, máson se kattogok megőrülök,h majdnem meghaltam  

                                                                                                kedden majd a nőgyógyász kipókhálóz

oltári,főleg, ha a tükör épp oltárrá lett abban a situacionban nedves-kavicsos sódert sepregetek a tóparton, bőrömön vízcseppek ezrei, lefúvatom őket a libabőrt hozó fuvallatokkal szóval, kövek, kavicsok, sóderes homokszemek  minden sziklából -idő kérdése csupán- és homokszem lesz minden nagyő…

.... és bár későn, de nagysokára akkor végre beleszerettem. Ez a beteges. Vajon ő is azt érzi, mint én, amikor egy-egy képen viszontlátom? Zsigeri,elementáris, ösztönös   

https://www.youtube.com/watch?v=FUxd4SFZYqU elég kényelmetlen kérdés.... a mai napig minden szabad asszociációm legtávolabbi, legmélyebb, magam elöl is rejtett mondata az, amit 2012-12-29-én szültem ki magamból először: "hol van Marcell?" úgy hiszem, hogy már nemis érdekel, csak szimplán bennem…