Kedvenc utam: Csobánka és Pilisvörösvár között egy régi rally-út. Kacskaringós, dimbes-dombos, itt nem tud az ember pusztán megszokásból vezetni, itt össze kell érni az úttal az idők folyamán.

Napfénytető és minden ablak le, hajpánt fel és máris táncba hívja rakoncátlan tincseimet a szél, olykor előttem ropják, de nem söprögetek, ez is hozzátartozik az élmény elsajátításához. Egyik kanyar jön a másik után, fékezni nem szabad, ha gázt adok, akkor tapad a járgány az izzadó betonba; mindenhol tábla: veszélyes útszakasz, vigyázz, mert ütközöl... úgy tűnik, engem kikapcsol az ilyesfajta veszély.

Ha egy bokorban kötnék ki, akkor is mosolyogva szednék ki összeroncsolt testemet a járműből: ez egy igen kedvező hangulat a halálhoz. Sose halj meg rosszkedvűen! Még az út szélén elhullott vaddisznót sem tudom sajnálni, neki kéne a legjobban tudnia, hogy vadveszély van. Körülötte és végig mindenhol pipacs, levendula és bodza nyílik, zsizsegni tudnék az illattriót beszippantva. A földből zöldellő kis kalászok hullámozva hintáznak és egyáltalán nem sajnálják, hogy még nincs itt az aratás ideje.

A természet pedig nem zöldell, hanem arany színekben pompázik, ahogy a déltáji nap megkapdossa minden porcikájukat; minden fényes, minden pompás, minden kanyar után más és más eufória ragad meg egy parányi pillanatra. Hakuna-matata! Most nem tudom, hogy én irányítok, vagy hagyom, hogy sodorjon az út tengere bele a kopasz hegyekbe. De nem is számít, a lényeg, hogy most jó!! nagyon jó...