https://www.youtube.com/watch?v=9Ejy564cbVs
A kisgyerek még egyszer megpróbálta és elkezdett futni a domb legtetejéről.
Futott
Ő maga sem akarta elhinni, de a papírsárkányába belekapott a szél és a magasba repítette. Kacagott, úgy, ahogy nagyon régóta nem, röppent a levegőbe, ahogy eddig még soha és ezekben a pillanatokban ő volt a világ középpontjában. Ő volt egyedül színes, minden más csak szürkének látszott körülötte.
Futott
Haját az arcába fújta a szél, nem tudta és nem is akarta odébb söpörni a szálakat. Csak felfelé nézett egyetlen kék-fehér mintájú játékszerére, ami néha eltakarta a napot, olykor viszont be-beszaladt apróra szűkült pupilláiba a vakító világosság.
Futott
Bele a semmibe, bele a mindenségbe. Szerencsére gyerekként nem tudta, mi az a különös érzés, ami ilyen hirtelen még a sárkányánál is magasabbra segítette. Nem tudni, hogy az erős fénytől, vagy az erős érzelmek miatt, de könnycseppek gördültek végig az arcán, összekeveredve a verejtékkel, majd kéz a kézben búcsút intettek állcsúcsáról a menetszéllel.
Futott
Nem akart többé megállni, nem akart már hazamenni sem, tudta, hogy boldogsága véges. Kicsi tüdeje aprókat sípolt, ez a kalauz leszállást jelez. De nem, nem, akkor sem, ha belehal, ő már élni sem akar máshogy, csak így.
Futott
De ekkor egy gyökérben megakadt a lába. Perceken keresztül esett a föld felé. Tenni szeretett volna valami visszafordíthatót, de hamarosan belecsapódott a szürkeségbe.
Csak ekkor eszmélt, hogy kicsúszott kezéből a gombolyag, aminek másik végén a sárkány fityegett. Feltekintett az égre, felpattant és kapkodva ugrált felfelé, karját kinyújtva, hogy utolérje a zsineg végét, de hiába.
„Légy az enyém, csak az enyém, ne hagyj el, vigyél magaddal, táncolj velem, nevess és sírj velem, szeress engem, engedj fel magad mellé! Csak egy picurkányit..” Kiáltotta élete játékának. Most már tudta, miért könnyes a szeme.
Elrepült a vasárnap délután…
